Connor & Zoe

Nyár van, én mégis a kotta fölé görnyedve ülök a zeneterembe, annak reményében, hogy ma még valami maradandót fogok alkotni. Mindig így állok hozzá, minden reggel amikor felkelek és ha fáradt vagyok akkor is így veszem rá magamat a gyakorlásra és a zeneszerzése. Persze, ma sem alkottam semmi olyat ami röpke földi utazásom után éltetné a nevemet, de nem veszem zokon ezt a sorstól. Minden nap egy új kezdet, egy új remény. Már dél óta bent gubbasztok és élvezem a légkondicionált terem nyújtotta lehetőséget. Próbálok a zongorából kicsikarni néhány kellemesebb hangot, majd lejátszani ugyan ezt a gitáron. Utána körmölök, majd fújtatok összegyűröm a kottát ami a szemetesben landol. Lassan úgy érzem válságban szenvedek mivel már egy hete nem tudtam semmi épkézlábat alkotni. Néhány órás szerencsétlenkedés után úgy döntöttem, ideje feladni. Feltápászkodok, lezárom a zongora tetejét a gitáromat pedig a tokba teszem és felkapom a hátamra. Úgy döntöttem kerülök egyet, kiélvezem az iskola ürességét és kongó csöndjét ám ekkor egy pörgös latin dallam csapja meg a fülemet.
~Mintha a táncterem felől jönne.~
Nem tétovázok sokat, elindulok az irányába és amikor odaárek belesek az ablakon. Hát ha kevesebb tartás lenne bennem, tuti leesett volna az állam. Ám sokakkal ellentétben nekem nem a lány -nem elhanyagolható- formái ütötték meg a szememet, sokkal inkább a mozgása volt ami lenyűgözött, sokáig elnéztem volna. Elmosolyodtam, de amikor tovább akartam indulni egyenesen beleütköztem néhány kottatartóba ami mint a dominó dőlt fel. Felszisszentem és biztosra vettem, hogy a lány meghallotta...gyorsan vissza pillantottam az ablakban a lányra hátha nem vett észre semmit...

Úgy tűnik észrevette. Másodpercekbe sem telt máris kijött a folyosóra én pedig, mintha észre sem vettem volna felállítottam a tartókat majd az utolsóban megtámaszkodtam és igyekeztem laza maradni. Nehogy azt gondolja a kislány, hogy a rögtönzött műsor miatta van és ahogy látom a testtartásából ítélve em kevés önbizalommal rendelkezik. Szemtelenül végignézek rajta, majd felvonom a szemöldökömet, ugyan úgy ahogyan ő. A kérdés hallatám pedig, egyszerűen elnevetem magamat.
-Én? Táncolni? Dehogy. A zenét sokkal szívesebben írom hozzá.-
Bár konkrétan soha nem írtam olyan dalt amire így lehet táncolni, de ki tudja? Lehet, hogy egyszer majd ebben látom meg a hivatásomat, nyitott szemmel kell járni és én azt teszem, de az előző kis akciómból nem ez jött le.
-Nem akarlak zavarni, táncolj nyugodtan tovább. Bár a táncosok már délelőtt hazamentek. Nem kellene neked is pihenned?-
A kérdéssel egyetemben fentebb dobom a vállamon a gitártok pántját és összefonom magam előtt a kezemet. A legtöbb táncos aki itt tanul rengeteg tehetséggel rendelkezik, de túl komolyan veszik a dolgot, legalábbis szerintem. Engem soha nem lehetett erőszakkal rávenni a zenélésre, mindig is szabad szellemű voltam. Benézek ismét az ablakon, de nem látok bent egy árva lelket se. Felmerül bennem a kérdés, hogy talán ő sem erőszakkal van itt, csak keresett magának egy megfelelő helyet ahol táncolhat. Soha nem lehet tudni...

Csak nem gúnyos hangot hallottam? Lehetséges. Ahogy elnézem, egy olyan lánnyal állok szemben, aki soha nem nyúlt még hangszerhez és nem is szeretne, továbbá az egekig magasztalja a saját szenvedélyét. Nincs ezzel semmi baj én sem szívesen képzelem el magamat az aranyszínű szalagkorláton támaszkodva rózsaszín tütüben. De azért mégis megzavart egy kicsit a hangnem. Jól tudom, hogy ebben az iskolában mindenki a szenvedélyének él és gyakoriak a viaskodások is, de jelen pillanatban ketten vagyunk az egész folyosón, kétlem, hogy erre igény lenne. Hacsak a lány a saját önbecsülését próbálja ezzel erősíteni. Megrázom a fejemet és gyorsan visszatérek mielőtt túlságosan belebonyolódnék a gondolataimba. Közben hallgatom a lány és egy pillanat alatt mindent megértek.
-Ohh, két év hosszú idő. Nem tudom mit csinálnék a gitárom nélkül annyi ideig. Szabad tudni esetleg miért?-
A legtöbben a kihagyást a kitartás hiányával magyarázzák, vagy egyszerűen ráunnak a dologra később pedig elhíznak és jobbnak látják visszatérni a helyes útra, de csak azért ez az első gondolatom, mert kívülálló vagyok. Mint művész valami sokkal komplikáltabbra gondolok. Bár a kérdéssel lehet, hogy túlfeszítem a húrt azért próbálkozni nem árt.
-Mármint micsoda?-
Elidőzött a tekintetemet néhány testrészen és a ez az arcomra kiülő vigyorból is tökéletesen meglátszik. Ha már itt tartunk miért ne lehetne egy kicsit viccelődni? Annyi szent, ha arra kérdezne rá tudnék mit felelni. De jön a helyesbítés. Nevetek és a kezemmel az orrnyergemet kezdem masszírozni igyekszem a perverz gondolataimat akkora hagyni amikor már nem áll előttem ama gondolatok alanya.
-Elég jó volt, a mozdulatsor szép folytonos volt, nem voltak hosszas kilengések. Mindent egybevetve, szerintem jól csináltad.-
Megvonom a vállamat, nem igazán tudok hozzászólni a témához. Ő sem tudna sokat hozzáfűzni egy szépen csengő dallamhoz, csak annyit, hogy szép. Bár fene tudja milyen meglepetések várnak még ma.

Többször is szólásra nyitottam számat, hogy bele kezdjek, hogy elmeséljem az előttem álló ismeretlen srácnak, hogy miért is kellett két évig hanyagolnom azt, ami a világos az egyik legfontosabb dolog volt a számomra. Mára már rá kellett ébrednem, hogy nem az egyik legkiemelkedőbb elfoglaltság az életemben a tánc, hanem az egyetlen, amiért képes lennék minden szemebe jövő akadállyal megküzdeni. Mert számomra a tánc nem azt jelenti, hogy bekapcsolok egy zenét, és csak mozgok a ritmusra, mert éppen jó kedvem van. Nem táncolom el az egyik kedvenc videoklipemben látott tánc koreográfiáját mert tetszenek a lépések, hogy szórakoztassam magam, ha már nem bírok mit kezdeni a szabadidőmmel sokkal inkább az érzéseimet próbálom a táncon keresztül kifejezni. Ha már beszélni nem vagyok hajlandó róluk, valahogy akkor is ki kell mutatnom őket. Pontosan ezért állok itt most is aranyló tánccipőben és próbálom behozni azt a lemaradást, ami egy táncosnál akár a véget is jelentheti. Két év nagyon hosszú idő és pontosan elég arra, hogy mindent elfelejtsek és ismét a padlóról kelljen feltápászkodnom. De sikerült legyőztem magamban félelmemet. Hosszú ideig gondoltam úgy, hogy többé nem találok olyan táncpartnert, akire rábíznám magam. Aztán idővel mégis elhalványult minden, ami azon az estén történt. Rá kellett döbbennem, hogy már percek óta némán mozgó ajkakkal próbáltam megformázni a szavakat és közben végig az előttem álló srác arcát figyeltem. Most egész biztosan nem nézett hibbantnak. Áh, az teljes képtelenség. Miért is ne lenne normális egy olyan csaj, akinek feltesznek egy értelmes kérdést és percekig csak magatehetetlenül vergődik a gondolatai között!?
- Ha táncolsz, kell találnod egy olyan táncpartnert, akiben megbízol. Néhány hónap után már kialakul ez a bizonyos kölcsönös bizalom, a párok között - kezdtem bele monológomba, ami hosszasnak ígérkezett. - Legalábbis, ha társas táncot űzöl. Nálad nem tudom, hogyan tudnám ezt érzékeltetni, hiszen hangszeren játszani szóló művészet, hogy úgy mondjam. Csak te vagy és a gitárod. Te vagy az egyetlen, aki hibázni tud. A gitárodnak maximum a húrjai mondhatják be az unalmast esetenként, vagy elhangolódhat. De ennyit az én tájékozottságomról zenei téren - nevettem fel szelíden, majd visszatértem az eredeti témához. - Hét éven keresztül táncoltam együtt a partneremmel. Közben megnyertünk több neves táncversenyt, táncfesztiválokra jártunk és természetesen indultunk a megyei tánc bajnokságon is. Több éves munkám volt a táncban... első helyen jutottunk be az országos bajnokságra. Tökéletes korreográfiánk volt, a tanáraink bíztak bennünk, a tehetségünkben. Lelkiszemeik előtt láttak minket az első helyezettnek járó díjjal - hangomat akaratlanul is lehalkítottam. - Aztán azon az estén, néhány órával a kezdés előtt, a partnerem és én... személyes problémák miatt összekaptunk, és úgy döntött alkoholba fojtja bánatát. Visszaérkezett ugyan a kezdésig, és eltáncoltuk a ránk írt koreográfiát, mondhatni hibátlanul. De az utolsó emelést elhibázta. Rosszul fogott meg, és leejtett... - nevettem fel keserűen. - Nem értünk el helyezést, csak a közönségdíjat ítélték nekünk. Az körülbelül annyi volt, mintha anyud azt mondaná, "Semmi baj kisfiam, a kutya megdöglött, de megtarthatod". Akkor törött bokával, még az iskolát is itt hagytam, és magántanuló lettem. Nem volt szükségem senkinek az együtt érzésére... - ráharaptam alsó ajkamra, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Így is egész biztosan rám unt szegény srác, és azon gondolkozik, hogy lehetett ilyen szerencsétlen, hogy pont ezen a folyosón kellett ma elhaladnia.
Habár, ha azt a kaján mosolyt nézem az arcán, magam sem tudom mit gondoljak. De az a vigyor egész biztosan másnak szólt, és nem a tehetségemnek. Mondjuk a dekoltázsomnak és a lábaimnak. Valójában nem is értem mit vártam, egy férfitől. Miért kellene kiakadnom azon, hogy eltájolódott? Aztán szavai megleptek, és ráébredtem ismételten túl gyorsan ítéltem. Valamelyest figyelnie kellett, ha ilyen kifejezéseket tudott kipréselni magából. Egy bájos mosollyal és egy kecses meghajlással köszöntem meg elismerő szavait.
- Más hangszeren is játszol? Vagy csak a gitárodnak élsz és a pengetővel eljegyeztétek egymást? - kérdeztem némi cinizmussal hangomban. Mindig is szarkasztikus humorom volt, és volt, akit ezzel igen könnyedén meg tudtam bántani, pedig semmiféle rosszindulat nem volt bennem.
- Amúgy neved is van gitáros srác? - kérdeztem egy félmosollyal és hátamat neki vetettem az ajtófélfának.